A Szlovák Nemzeti Tanács – nagy hangon feledtetni akarva a világgal a Tiso-féle fasiszta Szlovákia létét – már 1945 áprilisában egy nyíltan magyar- és németellenes tervezetet fogalmazott meg. Eszerint mindenkit, a csecsemőtől az aggastyánig, háborús cselekedeteitől teljesen függetlenül jogfosztottnak nyilvánítottak. Pl. büntették a németek és szlovák „barátaik” elleni partizánokat; Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti Csehszlovákia magyar politikai vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, a pozsonyi (bratislavai) parlamentben a zsidótörvények ellen szavazott, és mindvégig ellenállt a náciknak; kommunistákat, akik a „földalatti ellenállás tagjai” voltak; zsidókat, akiknek magyar családnevük volt, azt nem voltak hajlandóak szlovákosítani (csehszlovákosítani!), és akiknek magyar anyanyelvük, sőt identitásuk volt, bár a vallásuk zsidó; és még azokat a szlovákokat is, akik túlságosan barátkozni mertek a magyarokkal.
Több százezer embert fosztottak meg egyik pillanatról a másikra minden joguktól, állampolgárságuktól; nyugdíj és más állami járadékaiktól; munkahelyüktől, egzisztenciájuktól; vagyontárgyaiktól: lakásuktól, földjüktől, bankbetétjeiktől, részvényeiktől, ékszereiktől; és egyesületeiktől, politikai pártjaiktól. A magyar nyelvet tiltottnak minősítették a közéletben, a magyar iskolákat bezárták, működésüket ellehetetlenítették, a magyar tanárokat elbocsátották, sőt sokakat bebörtönöztek, a magyar egyetemistákat elzavarták. Magyar könyveket égettek. (Ugye, tudjuk, kik égettek könyveket!)
De mindez nem volt számukra elég! Egy nemzetet kellett megtörniük.
Népbírósági perekben, amelyek sokszor tömeges perek (értsd jól, egy csapat magyart, mondjuk a templomból kijőve összefogdostak, és máris vitték őket az úgynevezett bíróság elé) és ítéletek voltak (ahol aki tiltakozott, vagy csak magyarul megszólalt, még súlyosabb ítéletet kapott).
A fennmaradt dokumentumok szerint több mint 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként, csuktak börtönbe, vittek munkatáborba, vagy „szerencséseket” csak kiutasították az országból.
És ez sem volt elég! Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. Sokukat a szovjet blokk rettegett NKVD-je a Gestapót szégyenítő módszerekkel kényszerített vallomásra önmaga, barátai és az egész magyarság ellen. Azután ezeket a kicsikart vallomásokat kürtölték világgá, tanítják a Cseh- és a Szlovák Köztársaságban „történelmi tényként” ma is, vitték ki nyugatra, és ott is ezt tartják máig a valóságnak.
És még ez sem volt elég! Leginkább magyar és német falvakat vittek a minálunk is jól ismert „malenkij robotra” a szovjetek. A Gulag poklából meg nagyon kevesen kerültek vissza. Aki meg élve mégis előkerült, arra újabb munkatábor várt, valahol Morvaországban, vagy éppen börtön, esetleg „csak” internálás, kényszerlakhelyre telepítés.
És ez se volt elég! Létrejött a Szlovák Telepítési Hivatal nevű szervezet, amely Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” adott parancsot és dolgozott ki tervezeteket. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. (Rabszolgavásár: megnézték a kiválasztott fogazatát, izmait, a nők mellét, mint az ókorban, csakhogy itt és akkor ingyen juthattak rabszolgákhoz!)
A deportáltak vagyonát az állam az úgynevezett bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig tulajdonosaivá váltak. (Sok szlovák – szlovák nyelvű, szlovák identitású - is ennek köszönhette vesztét: valakinek megtetszett a háza-földje, és máris jött a bizonyítás, hogy a „jó tót atyafi” tulajdonképpen magyar, és máris mehetett a kizsuppoltak közé.) Ezeknek a bizalmiak a zöme a volt partizánokból és az északi járásokból toborzottakból, az úgynevezett „kolonistákból” tevődött össze. (A máig magyar többségű járások szlovák lakóiról el kell mondani, hogy nagyon nagy többségük együtt sírt magyar szomszédaival, barátaival, próbált meg szenvedéseiken segíteni, és a kollektív, törvényerőre emelt fosztogatásból nem vette ki részét!)
És – már szinte unalmas, de az akkori cseh és szlovák politikusok nem unták meg - az eddigiek sem voltak nekik elegendőek. Beneš és társai nyomást kívántak gyakorolni a trianoni határok mögé visszaparancsolt, több hadsereg által végigfosztogatott Magyarországra, hogy nem csupán a Pozsony alatti három színmagyar községünk „újtrianonista” elvételébe, a határszéli falvaink földjébe való „beleharapásba”, hanem a Csehszlovák állam színtiszta csehszlovákosításához is járuljunk hozzá.
Lakosságcsere! Akiket nem tudtak elüldözni, szovjet katonákkal lelövetni, elhurcoltatni, akiknek nem jutott már vagon, hogy munkatáborba vigyék, nem volt börtön, hogy odacsukják, az is még több százezer magyar volt. Na, ezeket akarták átzsuppolni egy kis személyes motyókával Magyarországra.
"Maďari za Dunaj!" – hangoztatta az akkori, ottani politika, az emberek és a lapok. (Ugye ismerős? Sajnos ma sem kell lefordítani nekünk a „Magyarok, át a Dunán!” kiáltást.)
A nyugatiak meg szemet hunytak – de hát nem csak a költő tudja, „…vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits Mihály). Eközben Sztálin Szovjetuniója „rávette” politikusainkat, hogy egyezzenek bele a kétoldalú lakosságcserébe. Ez azt jelentette, hogy a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák jelentkezett önként a Szlovákiába való áttelepülésre.
Csakhogy míg a szlováknak gondoltakat fizetett agitátorok járták körbe, többek között Nyíregyházán és környékén, Békéscsaba vidékén, és ígérgettek „fűt-fát”, csak vállalják a Szlovákiába való áttelepülést, addig a felvidéki nemzettestvéreink rettegve várták a rendőrt, aki a végzést hozza, és sokszor éjszaka fegyveresek jöttek, és „kérték szépen” a magyart, hogy egy órája van távozni. (Volt, ahol semmit sem vihettek magukkal, volt, ahol egy kis motyót. Pénzt-ékszert sehol, mert azt elszedték.)
76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni! Hatvanezer szlovák meg átment. Volt, aki a beígért gazdagságba (istállóban bőgő tehén, száz disznó, lovak, szép ház és nagy föld várta, volt akit még az asztalon étel-ital is, a magyarok által otthagyott javak). De volt, akit rászedtek, és nyomorultul tengődhetett egy kifosztott, vagy éppen leégetett házban. (Az igazsághoz tartozik, sok magyarországi szlovákot fenyegetéssel vettek rá az agitátorok a távozásra: a Nyíregyháza környéki bokortanyákon Szibériába kiköltöztetés rémhíre terjengett. Annak híre, ha valakiről kiderül, hogy őse szlovák volt, de ő mégsem kíván menni, azt nem vagyonostul északra, hanem az Uralon jóval túl viszik, ahogy akkor riogattak, Tatárországba.)
160 ezer holdat és 15 700 lakóházat vettek el a magyaroktól!
És jött a szlovákosítás: mert az eddigiek sem voltak még valakiknek elegendőek!
A megfélemlített magyarság számára lehetőséget biztosítottak reszlovakizációra, azaz „visszaszlovákosításra”: aki szerintük az elmúlt „borzalmas magyar évezredben” elmagyarosodott, az záros határidővel „visszaveheti” szlovák nevét. Az ilyenek mentesültek a deportálástól, áttelepítéstől, és persze ezzel együtt a jogfosztottságtól. Azaz visszakaptak földet-házat, nyugdíjat, állást. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak.
Így is mintegy négyszázezer, magát továbbra is magyarnak valló maradt a csehszlovák állam területén, akiket a kormány eleinte ki akart toloncolni Magyarországra, majd „megelégedett” szétszórásukkal, északi szlovák falvakba történő telepítésükkel. Ott, a tervezet szerint minden nap magyarságukban megalázva, nagyon hamar inkább szlovákká lesznek. Érdekes, hogy az 1948-as csehszlovákiai és magyarországi kommunista hatalomátvétel akadályozta meg ezt az újabb bűntényt, mivel a „testvéri pártok” nem kívánták uralmukat azonnal feszültséggel kezdeni.
És – már ugye unalmas, nekünk az, de nekik – ez sem volt elég!
A magyar településneveket szlovákosították. Csak így lehetett ezen túl használni térképen, táblán, könyvben és újságban. Amelyik könyvben a régi név szerepelt, azt indexre tették, betiltották, bezúzták – a legtöbbet magánszemélyek továbbra is rejtegették.
710 magyar, vagy a szlovákok számára magyarnak tűnő helységnevet változtattak meg: ezek egy része valós, több évszázados szlovák elnevezése volt az adott településnek, de akadt bőven nyersfordítás és félrefordítás, és bőven születtek fantázianevek. Pl. szegény Pozsonyeperjes ezen túl Jahodná néven folytathatta életét. (A Cseh Köztársaságban pedig az évszázados magyarságra utaló nevek estek áldozatul, pl. Magyarbródból Uherský Brod.)
És – tudom, tudom, ne is folytassam! De ők igen, folytatták, és döbbenetes, hogy még ma is folytatják. Edvard Benešnek nemcsak szobrok ezreit szentelik Csehországban és Szlovákiában, tereket-utakat neveznek el róla, hanem a nyugatiak is „az utolsó keleti demokratának” nevezgetik, ahogyan azt egy neves ismeretterjesztő csatorna dokumentumfilmje közre adta.
1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után a két utódállam, Csehország és Szlovákia is egyaránt elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére.
Hazai és határainkon túli magyar politikusok többször is szót emeltek a Beneš-dekrétumok, mint megkülönböztető, embereket származásuk szerint jogfosztó törvények ellen. (A Beneš-dekrétumok a német kisebbséget is sújtották.)
Ez a dekrétum összeegyeztethetetlen az emberi jogokkal, ellentétes a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia jelenleg is jogrendje részének tekinti. A két állam az Európai Unió tagja! (Nincs kommentár!)
Tovább a Filmhíradók, videók oldalra!
