Április. Eljőve április, ordít a kérdés: nagy nap-e, és mennyire április 4-e?

Énekelni kellett, 1950-től ’89-ig, sőt azt, aki az ötvenes években nem volt elég lelkes, ezért a „bűncselekményért” elvitte az ÁVÓ. Énekelni kötelező volt, iskolában, köztereken, nagy ünnepélyeken, munkahelyeken, még a parlamentben és a pártszékházakban is „Felszabadítónk hősi nevét!”

Pedig akkor még fájó volt az emlék, a második világégés emléke: nem volt olyan magyar család, amely ne gyászolt volna. Apát, fiút, testvért, lebombázott rokont, meggyalázott asszonyt, s ne gondolt volna vissza háborúval tönkretett életére.

A halál az halál. A fájdalom ugyanúgy fáj, akár a katonát éri a harc poklában, akár a kisgyermeket a sötét, lebombázott utcán vagy a pincékben reszketve; akár a munkaszolgálatost, aki megfagy, akit agyonvernek; akár a haláltáborokba hurcoltakat vagy a gulágra vitteket.

Nagy a famíliánk, mert én régi magyar szokás szerint úgy tartom, rokon, teljes jogú famíliatag nem csupán a beházasodott, hanem annak egész rokonsága is, így nő, erősödik a nemzetség, skót szóval a klán. Szóval ebben a nagy, széles famíliában hallottam szót már gyermekként Horthy ezredeséről, igazi úrról, ki saját testvérével is, mert hát ő ezredes, magas lóról beszélt, szó szerint is. Aztán ez az ezredes, már ’44 nyarán látva, érezve mi lesz, mi lehet – itt számára a vég, nem akarta, merte ezt bevárni, és a stramm úr kilépett pesti palotája ötödik emeletéről. A pénzügyőr tiszt, akit szerettek nagy becsülete miatt a faluban, régi huszárhagyománnyal kardot rántott (a pénzügyőrnek is szablyája volt), és egymaga rárohant az oroszra. Másik, egy kis ember, „kicsinypesti” munkás, ki örvendett mindig a három pengős napi bérnek, besorozott lett, egy Toldi rohamlövegben érte a katonahalál. Másokat örökre elnyelt a Szovjetunió táborainak bugyra. Unokanővérem férjének szülei (szép, polgáremberek), Auschwitzról, a halál szinonimájáról tudtak mondani szörnyű, igaz történetet. Ők magyarok, hűn ápolták a ’48-as hős dédnagyapa emlékét, és nem értették, miért „hálálja ezt nekik így meg” az utókor, csak azért, mert más formában dicsérik az Urat, mint ahogyan mondjuk én?! Meg a partizán, mert olyan is akadt, szintén beházasodott famíliatag, aki 1919-es vörösként minden idegével utálta a Horthy-rendszert, és amikor lehetett, szökött a munkaszázadból és harcolt azok mellett, akik reményei szerint egy szebb világot készültek felépíteni… És az egyszerű, se ide, se oda emberek, akik egyszerűen csak élni, és túlélni akartak. Anyai nagyszüleim, akik mindenüket, két kezük munkáját elvesztették, és egy szál ruhában álltak a végén, négy éhes gyermekkel, de örvendtek, mert éltek, mind éltek, együtt megmaradtak. Mások nem voltak ilyen szerencsések, édesapám két bátyja a Donnál maradt oda!

Azért mondtam a személyes bevezetőt, hogy éreztessem, már gyermekfejjel is láttam, mert sokrétűen látatták meg velem április negyedikét, és ami mögötte van, az emberi sorsokat.

Az interneten bóklászva sokféleképpen nevezik április negyedikét. Látni, mindenki úgy, ahogyan azt személyes szubjektuma mondatja vele.

Nézzük a leggyakoribbakat!

Felszabadulás – hivatalos verzió a rendszerváltásig. Felszabadulást hoztak az oroszok, felszabadulást Szálasi németbarát nyilas uralma alól. De ez felszabadulást is jelentett a magyar királyság úri törvénykezése alól, az úri osztályaitól való felszabadulást, egy boldogabb, úrtól mentes jövő lehetőségét hordozva.

Felszabadítás – még az előzőben együtt ünnepel felszabadult és szabadító, ez utóbbiban erőteljes szabadítóközpontúság érezhető. Az orosz jött, örvendjünk az orosznak!

Megszabadulás – megnyíltak a nyilasok és a rettegett Gestapó börtönei, szabadok lettek a munkaszolgálatosok, a budapesti gettó lakói, és országhatárainkon túl magyar állampolgárok tízezrei szabadultak ki a haláltáborokból.

Megszállás – a német 1944-ben orosz elleni segítségnyújtás ürügyével megszállta hazánkat, a németeket meg kiverte Sztálin szovjet hadserege, és egyúttal kicsiny híján öt évtizedre megszállta országunkat. Németek által elvesztett függetlenségünket nem nyertük vissza, látszatkormányzás volt Budapesten, ugyanúgy, mint a németek alatt, se külügyileg, se katonailag is, sőt külgazdaságilag és pénzügyileg sem voltunk önállóak.

Leigázás – ebben a szóban már benne van a málenkij robotra elhurcoltak jajszava, akiknek csak egy bűnük volt, hogy magyarok. A bevodkázott szovjet harcosok által meggyalázott lányok, asszonyok, gyermeklányok kínja. A kifosztott ország, gyárak gépei, műkincsek ezrei Oroszországba vitele. A súlyos jóvátétel, amit nekünk, mint „háborús bűnösnek”, mint vesztesnek fizetnünk kellett, nyomorban, megszállva, mégis fizetnünk, súlyos dollármilliókat, mai értékén milliárdokat. És ebben még nincs benne a „csak úgy elvitt” javak értéke. És az akkoriak ordító kérdése az újabb „igazságos” békéről: a fasiszta Szlovákia miért kapja vissza a színmagyar lakosságú területeket, miért telepítheti ki, zavarhatja el százezerszám otthonából, vagyonából az embereket, csak azért, mert magyarok? Miért kapnak még Trianont is túllicitálva három falut belőlünk? És a fasiszta Románia? Románia hódítani ment messzi keletre, orosz földből világot kiszakítani, mi egy rögöt se vettünk el ősi muszka területből.

Hatalomváltás – ment a német úr, jött az orosz elvtárs. Múlt a német érdek, lett az orosz érdek. Nyugati diákok a nyolcvanas években úgy hitték, Magyarország a Szovjetunió része! És belföldi hatalomváltás: elmenekültek, kivégzettek lettek, bebörtönzöttek a fő- és alispán urak, a gróf urak, a tanácsos urak, a „kéhlek ahássan” urak mind. És jöttek helyettük hatalmat gyakorolni felettünk az ilyen-olyan pártiskolát végzett elvtársak. Azt hiszem, őket azért sokan ismerték!

Hat megnevezés: egy esemény. Maga az esemény tény, de a megnevezések!

Lássuk csak még egyszer: felszabadulás, felszabadítás, megszabadulás, megszállás, leigázás, hatalomváltás!

Melyik az igaz? Azt hiszem, mind igaz, de csak így együtt. Ahogyan mind hazug is, de csak külön-külön.

Mi a megoldás? Ne beszéljünk, ne emlékezzünk meg április négyről? Ez a dátum attól még, hogy tudomást sem akarunk venni róla, volt, van, létezni fog! Maga a dátum esemény, sorsfordító nap a magyarság életében. És mint „nagy napról” beszélünk róla. Azt, hogy erről ki milyen jelzővel beszél, nem is kicsiny mértékben meghatározza, hogyan látja az illető a későbbi történéséket, és hogyan hazánk jelenbeli helyzetét. Én valahogy mindegyik jelzőt szeretem mondani, nem mindenki felé történő megalkuvásból, hanem mert családi elbeszélésekből látom, bizony az éremnek nem csupán kettő oldala létezik, hanem ott van a harmadik dimenzió, az érem éle is! És az sem látszik teljesen, hiszen valahol áll az érem, valahol fogni kell, így valamely rész mindig fedve marad. El ne feledjük, az igazságot felfedni, feltárni nem bűn, de igazságból sokféle lehet, mert mindenkinek megvan a saját maga igaza. És még mielőtt valaki nácimosdatónak titulálna, mint tették egyesek Kupper András képviselőre kiáltozva, nekik mondom, a bíróság jogerős ítélete szerint nem követ el bűncselekményt, aki nem felszabadulásnak vagy csak felszabadulásnak mondja április negyedikét. De azért el ne feledjük, az sem bűn, ha valaki csak felszabadulást gondol. Nem bűn, de az igazság sokrétű, több is, mint amit leírtam…

Tovább a filmhíradókra, videókra ⇒